Az első vadles
2010 december 24. | Szerző: AndiKiss
Házunk tája egy egzotikus álom, benne a fenséges, moszkíto f
üggönnyel körberakott, franciaággyal. Van továbbá saját, önállő lábakon álló, kéjesen hívogató fürdőkád, meg egy a szabadba nyíló, istenien meleg éghajlatra utaló, csintalanul kissé hézagos falécekkel körberakott kinti zuhanyzó. Két külön kagyló, két külön tükörrel, a privát teraszon pedig, a kiszáradt folyómederre néző, két kényelmes karosszék. Még az ágyunk is, egy későbbi észrevételezés alkalmával, két egymáshoz tolt, külön részből áll. Mondom is Steve-nek, hogy Hát nem furcsa, lévén, hogy ez egy amolyan nászutasoknak való szálláshely?! Mert ezen az ágyon ha összebújni akarna a szerelmespár, akkor valamelyikük igencsak kényelmetlenül lesz a központi elválasztóvonalnál, ha pedig inkább az egyik felére simulnának egymáshoz, akkor megtörténhetik, hogy éjszaka, álomból ébredve és megfeledkezve erről, fordulásnál, lekanyarodik az egyik fél az ágyról és nagyot huppan a padlón. Így történt ez énvelem az első éjszaka…
Sietnünk kellett aztán a délutáni uzsonnázásra. Falatoztunk a pár ízlésesen kipakolt kajaféléből –volt süti, salátaféle, szendvics, gyümölcs. Inni lehetett hozzá teát, kávét, gyümölcslevet. Amíg az asztalunknál nassoltunk, hozzánk szegődött egy újabb, vadőröltözetű hölgy. Bemutatkozott (bár elsőre sem én, sem Steve nem vettük a nevét), orrunk elé tett egy-egy nyomtatványt és megkért, hogy töltsük ki pár személyes adattal, valamint egy-egy aláírással is illesük, jóváhagyásunkat adva arra, hogy tudatában vagyunk a veszélyeket illetően, de teljes lélekkel mégis rábízzuk magunkat… Ez volt Maryke (jó ideig Marikának véltem hallani) , a túravezetőnk, akit végül nyers humora, szókimondása és nem utolsó sorban kiterjedt tudása, meg talpraesettsége miatt annyira megkedveltünk, hogy egy kis klánként szegődtünk hozzá nemcsak a túrák idejére, de az étkezésekkor is, sőt még a szabadidejében is nyaggattuk volna, rakoncátlan, anyájuk szoknyáján csüngő gyerekekként, ha épp kimértebb, annál józaneszübb felnőttek nem lettünk volna. Az uzsonnázás után felmásztunk a szafari autónkra, hogy ott bemutatkozzanak nekünk Catherine és James, a hároméjszakás otttartózkodásunk idején végig velünk levő, amerikai nászutasok.
Útnak indultunk hát, délután fél ötkor, így ötösben, az első vadlesünkre. Mivel szortyogásom, zsebkendőbe való gyakori trombitázásom nem kerülte el a többiek, egyben Maryke figyelmét sem, meglepetésemre meg is korholódtam, hogy szerinte nem vagyok elég melegen öltözve a napnyugta utáni hűvösre. Rámijesztésként elmondta, hogy a figyelmeztetések ellenére is lengén öltözött, didergő turistáknak létezik egy ismertetőjele –éspedig egy hatalmas, alakot egyáltalán nem bókoló, érdes anyagú, de melegen tartó ’poncho’, amellyel majd büntetésként megajándékoz, ha úgy látja, hogy rászorulok. Megnyugtattam, hogy szerintem meg jól elleszek én még később is, és, hogy a taknyolás nem a lengén öltözésem eredménye, hanem a Londonból hozott sertésnáthám maradványa. Ezalatt persze Maryke a sofőr és mi gurulunk az általa választott útvonalon figyelmesen hallgatva az, általa szolgáltatott, állatokról, madarakról, növényzetről szóló információkat, közben a még gyakorlatlan szemeinkkel kíváncsian szemlélődve próbálunk felfedezni ezt-azt az említettekből. James persze mindig meglátja a sasokat – a fenséges afrikai halászsas-t. Ő meg a menyasszonya már egy nappal korábban érkeztek, így jó látását annak tulajdonítjuk, hogy az ő szemei már inkább hozzátornázódtak a vadleshez, a mieinkkel ellentétben. De vigyázat! Én, falun nevelkedésen miatt talán, ilyen szempontól nagyon is versenyszellemű vagyok, úgyhogy amikor Maryke hirtelen lefékez és kiszáll a poros útra, hogy onnan magasra emeljen egy megszeppent kaméleont, a többiektől eltérően én önszántamból elkérem azt tőle, kezembe veszem és dagadó mellel utalok arra, hogy én biza nem vagyok egy nyúlszívű turistalány. Ezalatt izgatottságom persze egyre nő –látunk hamarosan úttesten rohangáló páviánokat, krokodilt a kövön, vaduborkákat a fákon (karácsonyi díszekre emlékeztetnek), bátortalanul hátat fordító varacskos disznót, orrukat kinyomó vízilovakat a folyóban. Kezdeti lelkesedésünk az impalák láttán merőben csökken, amikor Maryke elárulja, hogy oly sok van belőlük, hogy elnevezték őket a park McDonald’s –jainak.
Első vadlesünk fénypontja mégis az a szundikáló fiatal hímoroszlán lesz, amelyet exkluzív módon csak mi, nem több mint 3-4 m-ről csodálunk. Örülünk, hogy egy privát vadles ilyenfajta kiváltságokat is rejt magában. Visszafojtott lélegzettel figyeljük a higgadtan szuszogó, lustán elnyuló vadállatot, amint közzellétünket figyelmem kívül hagyva sziesztázik a szavannát elárasztó alkonytban. A pillanat varázsát egy hangos koppanás zaja töri meg és mindannyian kissé ijedten, inkább vádlóan nézünk a tettesre –James lencsecserélés közben elejt egy alkatrészt, amely végül talpraállítja a lusta oroszlánt. Azt hiszem ebben a pillanatban mindenki bepánikol kissé, még Maryke is, hisz nemhogy ember-, de vadállattól sem lehet elvárni, hogy kiszámíthatóan viselkedjen ha álmából riasztják. Szerencsénkre viszont ez a vadállat olyannyira közönyös most a világra, hogy különösebb reakcióval sem illetve minket, újra leheveredik a fűbe és pár másodperces helyezkedés, fészkelődés után, újra magára húzza a lóbört. Több mint fél órát töltünk az oroszlánunkat bámulva, miközben Maryke által pár érdekességgel is gazdagabbak leszünk –elmeséli, hogy ezt a fiatal hímet már többször látták kolegáival, mindannyiszor magányosan, és, hogy tulajdonképpen csordájára keresve vándorolja a szavannát. Amolyan életre való felkészítőként hagyta maga mögött egy jó ideje családját és most vissza szeretne találni hozzájuk. Az orrán észrevételezett megannyi heg, jól rosszabbul átvészelt csatákra utal. Ideje megpihennie. Azt is megtudjuk, hogy bár az hím-oroszlánt tartják az állatok királyának, ez a titulus inkább a félelmet nem ismerő és elképesztően harcias meg talpraesett nőstényeknek járna, akik a családok igazi ‘kenyérkeresői’, a tetszelgős, inkább magasztos kinézetelükkel figyelmet kivivó hímekkel ellentétben.
A szálláshelyünkre való visszaút már sötétedésben történik. Én mégis ilyen körülmények közt sikerül Maryke , és a többiek, csodálatát és dícseretét elnyernem, amikor is szemeimmel a sötétbe árnyként magasuló fákat pásztázva, inkább elmerengve, mintsem a vadlesre fókuszálva, észreveszek egy ágon gubbasztó nagy meretű madár alakzatot. Féket rendelek és az éjszakai lámpás segítségével egy pompás óriás sas-bagoly emelkedik ki a szürkeségből. Állítólag ritka látvány és erre még rátesz két lapáttal az, hogy nem jó látási körülmények között szúrtam ki őkelmét. Maryke szerint ezek után én, a többiekkel ellentétben, megérdemlem a másnapi reggelit! Hízik a májam, büszkén fogyasztom aznap este a gyertyafényes vacsorát. Igazából boldogságom csordulásig tölt, úgy örülök, hogy itt lehetek…, hogy kedvesem hazája ily fantasztikus élményekkel kényeztet.
Korán feküdtünk, mert hajnali ötre szólt az ébresztő…
Paradicsom a vadonban…
2010 április 21. | Szerző: AndiKiss
Igyekeztünk, hogy időben legyünk a délutáni vadlesre. A szálláshely foglalásakor olvastuk a honlapon, hogy van egy reggeli, meg egy délután-esti vadles. A várva-várt, már nagyon közeli élményről semmiképpen nem akartunk lemaradni. Délután két óra körül értünk a Paul Krüger kapuhoz. A szükséges eljárások hamar bonyolodtak,hisz tudtak jövetelünkről; nevünk rajta volt az aznap a parkba érkezők listáján. Útnak eresztésünk előtt kaptunk két papírtasakot, szeméttárolás céljából, meg egy később igen hasznosnak bizonyuló Krüger útmutatót (leírást). Egy rövidke nyújtózás után újból autóba szálltunk, és a Skukuza fele mutató iránytáblákat követve, közeledtünk a Rhino Post Safari Lodge fele.
Az első vadállat amit észleltünk, egy hatalmas, agyarát büszkén mutogató elefánt volt. Ez a látvány tudatosította bennem még inkább, hogy hol is vagyok, és annyira felcsigázta az izgatottságomat, hogy alig győztem megülni egy helyben.Fejemet kapkodva pásztáztam az elénk táruló bokros szavannát, újabb meg újabb látványra éhezve. A szálláshelyünkre érkezésünk előtt, még örömmel soroltunk látottaink közé impalákat (gazella féle), pár életnagyságban is igazán elbűvölő, szelíden legelő zsiráfot, meg pár orrukat lógató varacskos disznót. Aztán megérkeztünk …
A recepciónál egy hölgyre találtunk, aki barátságosan köszöntött és közölte, hogy már vártak ránk, és, hogy még épp időben leszünk a délutáni programra. Egy-kettőre körbevezetett a szálláshelyen, amely egy központi részből kiindulva két szárnyra oszlott. Mindkét szárnyhoz egy cölöpökre erősített fapallón lehetett eljutni és egyenként négy-négy nádfedeles faházikót sorakoztatott, egyiket a másik után, fák közé bújtatva. A központi épület egy pompásan berendezett étkezőt, egy nyitott nappalit avagy pihenőt, egy bárt, meg egy teraszrészt foglalt magába. A teraszrészt egy óriási, kiszáradt fa törzse választotta két részre: az egyik egy kinti étkezőre utalt, a másik egy tűzhelyet körülrakott székekből állott. Az egész létesítmény a természet ölében, cölöpökön állva, egy kiszáradt folyó kanyargó medre mellett létezett. A teraszról egy ember által épített itatót lehetett látni, úgy 20-25 méterre, a kizöldült bokros domboldal aljában. Ide járnak le a megszomjazott vadak hűsülni és szomjukat oltani. Azt tudomásunkra hozták ugyan, hogy a nyári szezonban az ide látogató állatok száma kevesebb. A téli szezonban viszont vízre találni nehezebb, a szavanna szárazabb, így az itató néha igen forgalmas és keresett, a különböző vadállatok által. Mielőtt felejteném, még hozzáteszem, hogy ugyancsak a központi részen volt található a konyha (ami később érdeklődésünk középpontjává vált, nemcsak az onnan előkerülő ínycsiklandozó falatok miatt, hanem azért is mert egy odakapott, éhes hiéna hallatta magát ott alkonyatkor), meg egy közös WC és mosdó is.
Mielőtt a mi kis házikónkhoz értünk volna, a vadőröltözetű hölgy még azt is tudomásunkra hozta, hogy sötétedés után a vendégek (beleértve minket is) nem sétafikálhatnak magukra a szálláshely területén, még az étkezőtől a saját lakrészünkig sem (kb. 20-25 m), csakis kísérettel.Ez a tudat is egy különleges, édes borzongással töltött el. Egy paradicsom a vadonban …
Fél óránk volt még hátra az angolok által high tea -nek nevezett, vadles előtti uzsonnáig. Ezt a rövidke időt arra használtuk, hogy körülnézzünk kicsit a házunk táján …
A Krüger fele tartva ….
2010 március 19. | Szerző: AndiKiss
A tündöklő reggeli napfény feledtette az alvatlan éjszakám okozta fáradtságérzetet. Készen álltam egy újabb, izgalmakkal teli napra. Zuhanyzás, hajmosás, visszapakolás a csomagtartóba. Leadtuk a kulcsot, majd a közeli Potholes (avagy Gödrök/Lyukak) nevű turistalátványossághoz hajtottunk. A Potholes-nál, a Blyde és a Truer folyók által kimosott, a vöröses színű sziklába vájt henger alakú gödrök sokaságának lenyűgöző látványa fogadott. Kijárt ösvények és mély sziklafalakat áthágó gyaloghídak vezetik a látogatókat őszinte elragadtatással jutalmazó, biztonságos kilátópontokhoz. Kora reggeli időpontválasztásunk egy nyugalmas, zsúfoltságtól mentes sétát eredményezett. Egy pillanat erejéig, még egy cerkófmajom gyorsan eliszkoló látványának is örvendezhettem, majd a napsütötte köveken percekig mozdulatlanul időző és megannyi figyelmet felkeltő színekbe pompázó gyíkok váltak fotóink tárgyává. Sétánk alatt, több alkalommal is, egy ránk kedvesen mosolygó japán fiatal párba botlottunk. Pár helyen, hatalmas szikladarabok szakadtak le és zuhantak alá a folyómederbe. Bámulatos.
Lassacskán megéheztünk, így visszatértünk a parkoló melletti kis helyi büféhez, ahol kávét és pirított szendvicset rendeltünk magunknak. Reggelink elfogyasztása közben, a majd embernagyságúra emelkedő, ámulatba ejtő, itt-ott létező hangyadombokról beszélgettünk. A Potholes után, a Panorama Útvonal egy ékköve, a nagyszerűségre utaló nevet hordozó Isten Ablaka (God’s Window) kilátópont következett volna. Sajnos a hegyekre szorosan ráboruló, sűrű felhőgomolyag, más véleménnyel volt efelől. Vissza kellett fordulnunk, hisz alig láttunk az orrunkig.
Az Isten Ablaka után, megálltunk egy Graskop nevű városkában, ahol sikerült készpént kivennünk. Ezúttal az emlék-, ajándéktárgy vásárlás sem maradt el. Ékszereket a húgomnak, afrikai, bunkószerű zörgő hangszert az öcsémnek, krumpli-nyomattal díszített asztalabroszt a a szüleimnek, meg pár egyéb szemet kecsegtető csecse-becsét… A beszerzett tárgyakkal megelégedetten, távoztunk Graskop-ból, és még mielőtt a nemzeti park Paul Krüger nevű kapujához értünk volna, Hazyview-ban magamnak simléderes kalapot, magunknak pedig rovar(szúnyog)riasztó-, meg +40-es faktorú leégés elleni spray-t vásároltunk, óvatosságból.
Ezek után egy jeges kávét szürcsölve, irányba vettük a lenyűgöző vad- és madárvilágáról, változatos vegetációjáról híres Krüger nemzeti parkot, ahol három éjszakára volt szállásunk foglalva, egy Rhino Post Safari Lodge nevű szálláshelyen.
Útban a Blyde River Canyon fele
2010 március 15. | Szerző: AndiKiss
Kora reggel keltünk. Úgy terveztük, hogy tíz órára készen leszünk az indulásra. Megkávéztunk, majd összepakoltuk a hat napi távollétre szükséges cuccainkat. Útravalóul, Dewet-től, droewors-t (szárított kolbász) kaptunk. Ez később igen jó cimborája is volt éhségünknek. A nagy hőség ellenére is szívós, kimondottan ízletes úti eledelnek bizonyult. Az útvonal a Gauteng tartományból ki északkeletre, Nelspruit-Sabie-Pilgrim’s Rest-Blyde River Canyon volt. Aznap éjszakára nem volt szállásunk foglalva, de arra számítottunk, hogy majd csak találunk valamit. A Dél-Afrika kalauzom érdekes információkkal szolgált választott útvonalunkról, sőt még pár szálláslehetőséget is ajánlott. Míg Steve a vezetéssel volt elfoglalva, én vagy fotóztam, vagy hangosan felolvastam részleteket a kalauzból. Még Nelspruit előtt, behajtottunk egy benzinkúthoz, falni valamit. Steve szerint a legjobb szalmakrumplit Dél-Afrikában a Steers nevű gyorsétkezdében szolgálják fel, így kíváncsiságból is, oda ültünk be egy-egy burgerre. Nem vagyok a gyorséttermek híve, de itt az étel természetes ízű, laktatós és finom volt. Mára már érezhetően jobban voltam, bár nevetésünk gyakori tárgyává vált, hogy mennyit taknyolok.
Immár teli hassal, közeledtünk Nelspruit fele. Nelspruit, avagy új nevén Mbombela, a Mpumalanga tartomány központi városa, és a 2010-es labdarugó vb egyik fontos h
elyszíne. A vadonatújan épített Mbombela Stadion, tervek szerint, négy FIFA 2010-es meccsnek lesz házigazdája. Magunk mögött hagyva a várost, és az ezen keresztülfolyó Krokodilus folyót, nem jártunk már messze az első igazi turisztikai látványosságunktól, a MacMac vízeséstől. Sabie fele az út igazán festői; erdők sokasága (bár mind mesterséges), míg a szem ellát. Az aszfaltút szürkéje simán, ellazultan kanyarog a Panorama Útvonal-nak keresztelt, a turisták által igen kedvelt, kiterjedt domvidéken. A MacMac vízesés hajdani skót talajkutatók után kapta, valamilyen oknál fogva, a nevét, akik itt sátoroztak le, arany után kutatva. Az úti kalauzom szerint, majdnem az összes vízesés (és van belőlük egy pár) ezen a tájon kelet felé néz, ezért fotózás céljából tanácsosabb délelőtt megközelíteni őket. A vízeséshez levezető keskeny sziklaösvény kezdeténél egy helyi népműves tárgyak, szuvenírek színes kirakóvásárára leltünk. Steve meggyőzőtt, hogy ne siessem el a vásárlást; hisz elég alkalom akad majd még erre a célra.
Sabie-tól van lehetőség Graskop-on keresztül, északra tartva, Blyde River Canyon fele menni, vagy egy kis kitérővel belátogatni Dél-Afrika legrégebbinek tartott bányászvárosába. Pilgrim’s Rest (avagy a Zarándok Pihenője), a régmúlt idők ‘aranylázas’ pezsgése helyett, mára már csak egy nyugalmas kis múzeumvároska. Egyik pillanatban behajtasz, a másikban már ki is gurultál belőle. Amit mi igazából kerestünk, az egy sírhely volt. Steve, gyerekkorában, egy osztálykirándulás alkalmával, ide látogatott, és ami megmaradt az emlékezetében az a Rabló Sírja volt. A történet úgy szól, hogy mivel ezt az embert lopáson kapták, kitiltották az ‘aranylázas’ Pilgrim’s Rest területéről. Később testét holtan találták a településtől nem messze. A temetőben levő hajdani, tisztes aranybányászok sírköveivel ellentétben, a rablóé más irányba néz névtelenül, büntetetten. Sajnálatunkra egy táblát sem találtunk amely útba igazított volna bennünket a nevezetes sír felé, így időnket nem vesztegetve tovább, kissé csalódottan távoztunk a Zarándok Pihenőjéből. Most persze eszembe jutnak édesapám szavai, miszerint: “Kérdő útját nem veszti!”… Mivel nem tettünk túl nagy erőfeszítést, valószínű inkább mehetnékünk volt tovább.
Rátértünk egy téglavörös színű, poros ‘római útra’. Számításaink alapján, ez rövidítésként szolgált a nevezetes három rondavel-hez. A Blyde folyó mély szorost vágott magának a hegyek között. Efelett tornyosul a táj legmagasabb pontját képező Mariepskop, meg a három hagyományosan helyi kerek fedelű házikóra emlékeztető különálló sziklacsúcs. A szoros szemetragadó természeti látványosságként csalogatja a világ minden tájáról érkező látogatókat. A megannyi kilátóként szolgáló pont ingyen megközelíthető a nap folyamán. Sajnos, mire mi odaérkeztünk az utunkba eső kilátóhoz, az őrök leeresztették az orrunk előtt a sorompót. Alkonyodott. Majd másnap. Az útikalauzom szerint már nem jártunk távol a Forever Resorts (üdülőközpont) nevű szálláshelytől. Rá is találtunk hamarosan és a repeciónál érdeklődtünk kiadó szoba felől.
Egy kedves, fekete úriember lelkesen közölte velünk, hogy épp jókor érkeztünk, hisz még egyetlen házikó kiadó. Kitöltöttük a szükséges papírokat, miközben én magamban nevetgéltem azon, ahogy bármilyen feltett kérdésre a recepiós bácsi azzal válaszolt, hogy: “You’re quite right, Sir!”; mindahányszor jól rányomva a hangsúlyt az R betűre. A faházikónknál leparkolva, rögtön szemet szúrt a bejárati ajtóra kifeszített tábla: “Vigyázat! Cerkófmajmok és páviánok veszély!” Én ijedtség helyett inkább izgatottan körbefigyeltem. Alig vártam már, hogy állatkerten kívül, a szabadban lássak különböző helybeli állatfajtákat. Az igazság viszont az, hogy az idegen szemnek aranyosnak és ártatlannak tűnő állatok, igen szemtelenül és néha bizony agresszíven is tudnak viselkedni. Bizonyos majomfajok köztudottan elkerülendőek, tárgyak elleni vandalizmusuknál fogva. Egész este és másnap reggel folyamán kutattam szemeimmel ezen állatkák után; egyet sem láttam. Még viccelődve meg is korholtan Steve-et, hogy olyan helyre hozott ahol a majmok, páviánok, meg egyéb afrikai vadak talán csak legendák tárgyai, mintsem a valóságé (ezt a felháborító gondolatomat a másnap látottak teljesen megsemmisítették). Miután kipakoltunk az autóból, korgó gyomrunktól vezetve, lesétáltunk a kellemesen langyos esti levegőben a közelben levő étteremhez. Itt a teraszon, egy sör mellett pihenve, beszippantottuk a hegyek alkonyat fényeibe borult látványát, majd jóízüen megvacsoráztunk a svédasztalos kínálatból.
Bár fáradtnak éreztem magamat, aznap éjjel sűrűn pillogtattam; először a légkondi hangja nem hagyott elaludni, aztán miután lezártuk, a levegő nélküli négy fal közé zárt hőség nem hagyott békén.
Karácsony a nyárban II.
2010 március 10. | Szerző: AndiKiss
Ragyogó nyári nap és madárcsicsergés ébresztett Karácsony reggelén. Még a kávé elfogyasztása előtt, én, Steve, Anita és Dewet körbeültük a nappalit, hogy kibontsuk az ajándékainkat. Nem volt Mennyből az angyal, de így is örömtelinek indult az ünnep. A reggeli kávé mellé hagyományos gyümölcskosarat (mince-pie) ettünk, majd készülődni kezdtünk, hogy utunkat vegyük Russel karácsonyi braai-ának helyszíne felé.
Elsőként érkeztünk, így segítettünk az előkészületekben. Még dél sem volt és már így is forrón sütött a nap. Elővigyázatosságból, gondosan bekentük magunkat jó erős védelmet nyújtó napolajjal. A karácsonyi asztal már úgymond terítve állt, telis-tele szórva karácsonyi ‘pukkantókkal’ (Christmas crackers). Ez is egy hagyományosan angol szokás: egy kartoncsomagolású óriási szaloncukorra hasonlító humoros ajándékcsomag. Míg Russel tett-vett, rendezgetett a házon belül és a kertben, Steve meg én a koktél alapanyagok előkészítésén dolgoztunk. Egy napernyő alatt felállított kisasztalon felsorakoztattuk a szükséges üvegeket, feldaraboltunk jó pár citromot, összecserkésztük a valódihoz leghűbb szerszámokat, szétmorzsoltunk egy első adag jeget. A fiúk felbontottak pár istenien hűs sört; énnekem csak jeges tea szabadott (az antibiótikumok miatt).
Lassanként megérkeztek a vendégek, Russel családjának tagjai. Mi nekif
ogtunk hűs koktélokat gyártani (mojito, Pimm’s) és igyekeztünk, hogy mindenkinek jusson. Megnyugtató volt látnom, hogy nem én vagyok az egyedüli tej-fehér bőrű a társaságban. Két, fiatal lány-unokatestvér is szaporán kenegette magát napolajjal. Anélkül biza percek alatt leéghetett még egy sötétebb bőrű személy is. Amint gyűltek a vendégek, úgy szaporodott az ételek mennyisége és félesége is. A hölgyek igazán kitettek magukért: saláták, szószok (pl. bors-szósz), egy-tál ételek ínycsiklandozó tömege tornyosult a konyhaasztalon. Helyi szokás szerint, mindenki a magával hozott, saját, tányéraiból, evőeszközeivel evett. Íly módon a ház urának nem kellett fájnia a feje az esemény utáni edény-elmosogatás miatt. Igazán eszes kis megoldásnak találtam ezt. Míg a vendégek elégedetten szücsölgették koktéljaikat,a fiúk előkészítették a húsokat a braai-hoz: marha, bárány, csirke volt a menün.
Az ételre várva, jókedélyű csevejbe bonyolodtak az asztal körül űlők. Egy adott pillanatban én kerültem az érdeklődés középpontjába: erdélyi származásom felcsigázta a kiváncsiságukat. Így hát meséltem nekik egy
kicsit magamról és a helyről ahonnan jöttem. Szóba került, hogy ők, bár most már Dél-afrikaiak, pár generációra visszamenőleg, ír vért hordoznak az ereikben. Mindenki nagyon kedvesnek, vendégszeretőnek bizonyult, sőt mikor elfogott megint a rosszullét, győzködtek, hogy nyugodtan pihenjek le a ház egy hűs szobájába. Az antibiótikum már kezdte éreztetni a hatását, de a fejem még mindig tele volt és a hőség is előidézhette a kellemetlen nyomottságot. Azért nem akartam semmiképp sem ünneprontó lenni; elfogyasztottam én is a részemet az isteni karácsonyi braai-ból, megittam még egy pohárka jéghideg Pimm’s-et is, és a napszemüvegem mögé bújtatva fáradt szemeim, próbáltam minél többet mosolyogni. A leheverés lehetőségét megköszöntem, de kategorikusan elutasítottam. Inkább engedtem magam átitatni az örömteli, ünnepi hangulattal.
Végül, délután öt-hat óra körül, megköszöntük a csodás vendéglátást és búcsút mondtunk a kedves társaságnak. Hazaérve, csepegtettem párat az orromba, majd kérésemre lesétáltunk Steve-vel újból a tóhoz. Ezúttal vittünk magunkkal pár szelet kenyeret és séta közben Steve, igazi Jancsi és Juliska módra, morzsa nyomokat hagyott magunk után. Kacsák, libák, legendásan hangos ‘hadida’ madarak, követtek minket megbolondulva. Az ívelt fahídon megálltunk és figyelni kezdtük a vizet. A vízirózsák, lassan de biztosan, összecsukták szirmaikat, a naplemente tiszteletére. A tó vizébe szotyogtatott morzsák végre meghozták a várt eredményt. Fél kar nagyságú, kövér testű halak bukkantak elő és széles ajkaikkal szedegették a váratlan eledelt. A fotók sajnos kissé túl sötétre sikerültek. A halak és madarak látványától betelve, sétáltunk még egy kicsit a mesés napnyugta fényeibe öltözött Willows-ban, majd hazamentünk megvacsorázni.
Aznap éjjel is édes volt az álmom, bár izgatottan vártam a másnapot, hogy elinduljunk a Blyde River Canyon fele.
Karácsony a nyárban I.
2010 március 8. | Szerző: AndiKiss
A reggeli kávé elfogyasztása után felkerestük a Wilgeheuvel kórházat, hogy végre egy szakértő véleményét kérjük az egészségügyi állapotommal kapcsolatban. Az elmúlt este Anita egy család – vagy háziorvos szerüséghez ajánlotta, hogy menjünk, de mivel Steve talán jobb kezekben akart látni, az előbb említett kórházba hozott.
A recepciónál tudomásunkra hozták, hogy a vizsgálat majd 1,500 rand-be (ZAR) fog kerülni, amire Steve rábólintott és várakozni kezdtünk, hogy beszólítsanak. Volt mindkettőnknek utazási biztosításunk és mint később kiderült, meg kellett volna említsük ezt amikor fizettettek velünk. Mivel mi ezt nem tudtuk és később próbáltuk visszaigényelni a költséget, tudomásunkra hozták a biztosítási cégtől, hogy sajnos így utólag már nem lehetséges, és, hogy ha elolvastuk volna a feltételeket akkor szerencsésebb helyzetben lennénk. Utólag rosszul is éreztem magamat emiatt, mert bárkinek is említettük, hogy mennyit fizettünk oda, mindenki csak szörnyűlködött az összeg hallatán. Viszont az is igaz amit Steve mond, hogy a javulásom és az utazásunk örömteli élvezete megérte ezt a pénzt.
Nem ültünk öt percet a váróban és már be is szólítottak. Három különböző orvosi személyzetnek kellett elmondanom, hogy hol, mi fáj, amint egyenként váltogatták egymást. Az orvos még viccesen meg is korholt, hogy miért is hoztam a náthát az ő országába. Egy kis lámpaszerűséggel felpillantott az orrlyukaimba és bizony el kellett ismernie, hogy a szinuszaim jócskán be vannak gyulladva és a tetejébe még a torkom is bepirosodott. A vizsgálat eredményeképp megszületett egy recept, amelyen orrcseppen, gyulladáscsökkentőn kívül, egy nagyon erős antibiótikum is szerepelt. Az utasítás a következőképp szólt: 5 napig, kettőt reggel, kettőt este. A mennyiség és az erősség, mint kiderült, oly rendkívüli volt, hogy a kórház saját gyógyszertára, sajnálatunkra, nem tudott kiszolgálni, így a Cresta bevásárló központ (shopping centre) fele vettük az utunkat.
Dél-Afrikában, a nagy távolságok miatt, majd mindenki egy/a bevásárlóközpontban intézi minden ügyes-bajos dolgát. Itt egy fedél alatt megtalálhatóak: ruhásüzletek, élelmiszerboltok, bankok, posta, pénzváltók, éttermek és kávézók, meg sok minden más. A ‘sarki bolt’ fogalma itt nemigen létezik. Kicsinek, nagynak, nőnek, férfinak autója van és a bevásárlóközpontok hozzátartoznak a Dél-afrikai kultúrához, ugyanúgy mint a magas kerítések, szögesdrótok, biztonsági rendszerek, a kihagyhatatlan ‘braai’ (BBQ, grillezés), avagy az ízletes ‘biltong’ (száritott hús).
A Cresta-ban megreggeliztünk egy Dominique’s nevű, kellemes kis étkezőhelyen. Még mindig leverten és taknyosan, még felét sem sikerült megennem az elémbe tett nagy tányér salátából; Steve viszont jóízüen elfogyasztott egy ‘burger’-t. Reggeli után kiváltottuk a gyógyszereimet és vásároltunk olyan pár igen szükséges nyári kelléket, mint a papucs és a napszemüveg. Visszatérve a Willows-ba, pihenéssel telt a délután. Steve elugrott beszerezni az ‘alapanyagokat’ az esti braai-hoz, én meg süttettem magam a csodásan ragyogó nappal egy kicsit.
Az aznap estére szervezett braai szolgált Karácsony esti vacsoraként. Anita meghívta barátját, Dewet-et, a szomszédban élő két úriembert, Ted-et meg Wallie-t, és Steve egy gyerekkori jó barátja, Russel is benézett hozzánk. A kellemes társasághoz Ted kutyája, Maggie is társult. Aranyos kinézetével, végtelenül játékos természetével minden jelenlevő abszolút kedvence lett.
Én imádom a karácsonyi időszakot és az azzal járó meleg, családias érzelmeket, de még sosem tapasztaltam egyet hideg vagy hó nélkül. Karácsony a nyárban, távol a családtól?! Indulásunk előtt elképzeltem, hogy ez az ünnep valahogy mégsem lesz az igazi. A barátságos társaság, a derűs, szeretetteljes hangulat, a vidám csevegés viszont eszembe juttaták Szilágyi Domokos Karácsony-ának sorait:
Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.
S, hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.
Igazán jól éreztem magamat és izgatottan vártam a másnapi, karácsonyi ebédet Russel házánal. Miután távoztak kedves vendégeink és közös erővel összeszedtük a vacsora maradványait, Steve meg én lesétáltunk a tóhoz, meglesni a halakat. Ezúttal nem jártunk szerencsével. Csak csobbanó, cuppanó hangok jelezték jelenlétüket, látni viszont nem láttunk semmit.
Johannesburg – O.R. Tambo International -‘The Willows’
2010 március 6. | Szerző: AndiKiss
Egy nem a legkényelmesebb, hosszú repülőút után reggeli 8 körül érkeztünk meg Johannesburg Oliver Tambo nemzetközi repterére. A reptér frissen felújítva, tükörfényes márványpadlózatával és hatalmas reklámtáblákkal köszönti a majdani 2010-es labdarúgó világbajnokságra érkezőket. Ez lesz az első alkalom, hogy a világbajnokságot az afrikai kontinensen rendezik meg és az előkészületek mindenképp hatalmas büszkeségről és izgatottságról tanúskodnak. Bár évekig a ‘fehér’ sportok (rögbi, krikett, és golf) voltak előtérben és élveztek elég támogatást és nemzetközi figyelmet, igazából a foci a Dél-afrikai fekete töbsség sportja. A 2010-es év nagy áttörést jelent minden afrikai focirajongónak, és nemcsak.
Mivel a csomagjaink még úton voltak egy következő járaton (délután 1 óra körül számítottunk a megérkezésükre), első útunk egy olyan üzlet felé tartott, amelyik krémeket árult. A rengeteg sok fújástól annyira kiszáradt és kivörösödött az orrom, hogy tenni kellett valamit a helyzet javítására. Ez meg is történt és én javában nekifogtam ‘krémezni’. Eredetileg úgy számítottuk, hogy a repülőtéren várunk a hátramaradt poggyászunkra és elütjük valamivel azt a pár órácskát. De végül a fáradtság és a betegség felütötte a fejét és Steve úgy gondolta tanácsosabb lesz ha engem hazavisz (az édesanyja lakásába), ő meg majd visszatér. Ezt én annyira nem is bántam, hisz bár kimerült voltam, már alig vártam, hogy lássak valamit Dél-Afrikából. Felfegyverkeztünk kávéval (én jegeset kértem) és jelentkeztünk az autóbérlőknél, hogy elintézzük a szükséges formalitásokat. Nemsokára Steve kezében érezhette az automata Honda kulcsait (később mi Sipo-nak kereszteltük, amely egy Zulu férfi név) és végre kigördülhettünk a verőfényes Dél-afrikai nyárba.
Mielőtt elfelejteném, beváltottunk pár utazócsekket is a repülőtéren. Ami érdekes ezzel kapcsolatban az az, hogy a váltóirodába két bejárati ajtón keresztül lehetett bejutni, mindkettő zöld fényre nyílt és csakis egy személy mehetett be egyidőben; egy biztonsági eljárás amellyel eddig nem találkoztam.
Útban a Willows (fűzfák) lakóterület fele (ahol Anita, Steve anyukája lakik), alkalmam volt látni valamennyit Jo’burg-ból. Ami rögtön megragadott az a sök zöld volt… Nem épület épületet érő látvány fogadott, hanem inkább sok szabadon, beépítetlenül hagyott zöld terület, aszfaltutak és érezhetően nagy távolságok. A londoni zsúfoltsággal ellentétben itt minden olyan légiesnek tűnt.
Magamba szívtam a csodás napfényt és elégedetten elmosolyodtam arra a tudatra, hogy az afrikai kontinensen vagyok. Egy álmom vált valóra. Elhaladtunk egy Alexandra nevezetű, úgymond ‘nyomortelep’ (angolul squattercamp) mellett, amely csak alapszükségletek kielégítésére szolgáló száz meg száz egyformára épített kis házikóból állt. Amit a District 9 filmben mutattak a nyomortelepekkel kapcsolatban kissé eltúlzottnak tűnt, de megtörténhet, hogy csak a nyári nap, a csodálatosan kék ég, a zöld domboldal varázsolt mindent enyhébbé, szebbé.
Egy háromnegyed órás kocsikázás után megérkeztünk a The Willows portájához. Itt katonás ruházatú őrök fogadtak, meg egy sorompó. Hamarosan kiderült, hogy tudnak a jövetelünkről és barátságosan, nagyon ‘fehér’ mosollyal, be is tessékeltek minket. Árnyékba parkoltunk az autót és már ‘otthon’ is voltunk. Steve körbevezetett a hűs, barátságos kis lakáson, és megcsodáltuk a bokroktól, virágoktól ívelt kis kertet. Steve-nek lassan vissza kellett mennie a repülőtérre a csomagjainkért, így búcsút mondtunk. Én lehevertem a nappaliban levű puha kis kanapéra és mély álomba merültem. Idegen ország, idegen város, idegen ház -nem számított; én otthon éreztem magam.
Pár óra múlva Steve szerencsésen visszaérkezett (útközben majdhogynem belekeveredett egy autóbalesetbe) és várakozni kezdtünk az anyukájára, aki mindeközben munkában volt. Az estét végül hármasban töltöttük, örülve a viszontlátásnak és elfogyasztva az első Dél-afrikai ‘braai’-unkat. Én elég rossz formámban voltam, ezért Steve meg Anita régi, Steve gyerekkorából származó fényképekkel próbáltak felvidítani. Sikerült valamennyire elterelnem a figyelmemet a fejemben levő kínzó nyomásról, de mégis rettentően zavart a tudat, hogy egy ‘nyavajgó’ vendég vagyok. Végül felcsengettem anyumat (a ‘doktort’), hogy tanácsot kérjek tőle az egészségemmel kapcsolatban. ‘A doktor’ antibiotikumot javasolt és így másnap reggelre tervbe vettük, hogy megnézettessük magamat egy orvossal. Ezt tudván, kissé megnyugodtam és lassan el is tettük magunkat másnapra.
Aznap éjjel nagyon jól aludtam; szerettem a helyet ahol voltam, az ágyat amelybe feküdtem, a férfit aki magához ölelt.
A förtelmesen hosszú és nyomasztó utazás II.
2010 március 2. | Szerző: AndiKiss
Sikerült valamennyit aludnom; nagy valószínüséggel a fáradtságnak és az orrcseppeknek köszönhetően. Reggel Steve lement a recepcióhoz, hogy érdeklődjön a sorsunk felől. Így tudtuk meg, hogy délután 3 körül indulna (próbálkozna) újra a gépünk. Ennek megörülve, össze (vissza) is pakolásztuk a cuccainkat és levonultunk reggelizni. Bevallom, a reggeli egy kín volt. Nem volt étvágyam, rosszul éreztem magamat; alig vártam, hogy eltűnjünk a többi utas szeme elől. Legalábbis nekem úgy tűnt akkor, hogy mindenki elkönyvelte, egy rakás nyomorúság vagyok.
Úgy döntöttünk nem várunk a buszra, inkább taxit rendelünk. Ez meg is történt és mi újból a Heathrow 1-es terminálján találtuk magunkat. Deja vu. Az azelőtti nap szépen megismételte magát, és végül újra a repülő fedélzetén voltunk. Utastársainkat viszontlátva (a Steve bal felén ülő végtelenül idegesítő hölgyeményt is), útra készen álltunk. Amint kiderült, a december 21.én este Johannesburg-ba tartó járat utasai beneveztek (akaratlanul) egy türelemjátekba. Ezúttal is majd két órát várakoztunk a gép fedélzetén, tapodtat sem mozdulva, hogy végül bejelentsék: a csomagjainkat felügyelet nélkül hagyták egy megállapítatlan ideig, ezért mindet le kell venni a gépről, újra kell ‘szkennelni’, és ez a folyamat eltarthat egy jó ideig. Háborgó morajlás futott végig a fedélzeten. Steve már másodjára próbálta átszundikálni a várakozási időt a levegőbe emelkedésig, sikertelenül.
Két és fél óra frusztrált, bizakodó ‘rostoklás’ után a kapitány közölte, hogy nem várunk tovább a csomagokra, hadd jöjjenek utánunk a következő járaton. Aztán végre a repülőnk kifordult a kifutópályára, majd levegőbe emelkedtünk, és egy 11 órás útban voltunk Johannesburg, Oliver Tambo nemzetközi repülőtere fele.
A förtelmesen hosszú és nyomasztó utazás I.
2010 március 1. | Szerző: AndiKiss
Este 7-kor kellett volna repülnünk eredetileg. Az online bejelentkezéskor kiderült, hogy két óra késéssel fog ez megtörténni. Azon a hétvégén elég téliesre fordult az időjárás, így a tolódás annyira nem volt meglepő. Hétfő délelőtt készen összepakolva lestük az órákat. Mikor havazni kezdett egyértelművé vált, hogy szerencsésebbnek ígérkezik időben elindulnunk. Délután 3 óra felé járt amikor lezártunk és kihúztunk mindent a lakásban és kihurcolkodtunk a hóesésben az autóhoz. A két jól megrakott nagypoggyász a csomagtartóba került, a két kézipoggyász meg a hátsó ülésre. A piros kézitáska tartalmazta minden fontos és szükséges dokumentumainkat, hűlés elleni gyógyszereket, egy rakás papírzsebkendőt (amelyek mennyisége utólag édeskevésnek bizonyult) és pár olvasni-, meg hallgatnivalót. Jól is számította Steve, hogy tanácsos időben elindulnunk a Heathrow fele, mert az időjárás és ezzel együtt az egyre rosszabodó útikörülmények majd két és fél órára nyújtották az odautat. Az előre lefoglalt parkolóban szépen magára hagytuk Vernon-t (jó szokásunk szerint szeretjük mindenféle tárgyunkat, ebben az esetben a Volvo-nkat, idétlen keresztnevekkel illetnünk), onnan pedig egy repülőtéri taxis kivitt minket és csomagjainkat az 1-es terminálhoz. Először jártam a Heathrow-n és be kell vallanom nem keltett túl jó benyomást a hely (ezt az érzetemet megerősítette a következő történések sorozata).
Jól időben voltunk, így miután Steve elszívta a cigijét az erre kijelölt helyen (amelyet mellesleg nem sokan mások használtak; távolabb volt a bejárattól és cudarul szeles volt), én meg kireszkettem magamat a hidegtől, leadtuk pottyászunkat és kerestünk két szabad széket egy bárhelységben. Én mindeközben nem éreztem a legjobban magamat; tompa volt a fejem és folytonosan taknyoltam. Egy kis idő eltelte után Steve-nek eszébe jutott, hogy mivel ő aranykártyás tagja már a Dél-afrikai repülőtársaságnak (SAA), ez feljogosít bennünket arra, hogy használjuk a ‘kiváltságosaknak’ tervezett üzleti tranzit várót. Alávetettük hát magunkat az útlevél vizsgálatnak meg a repülőtéri biztonsági eljárásoknak, minekutána bejelentkeztünk az üzleti váróba. A beszállás 7.45-re volt meghírdetve, ami kb. még egy órácskát engedélyezett nekünk a lazsáláshoz. A váróban svédasztal, különböző alkoholos meg alkoholmentes italok, újságok és magazinok sorakoztak. Nem volt nagy étvágyam, de végül én is bekaptam egy kis salátát. Valamivel 8 után, talán inkább 8.30 körül, megtörtént a beszállás.
A járat telinek tünt és én felkészültem egy hosszú és fárasztó utazásra. Ha tudtam volna, hogy ez nem is lesz épp ennyire egyszerű … Két és fél óra múlva a repülőgépünk még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol beszállásunk előtt. Mindeközben mi megvizsgáltuk az ülőhelyünket, minden hozzátartozó kellékével együtt. Steve megmutatta hogyan kell használni a TV készüléket, kiderítettük milyen filmek vannak programon és felhúztuk a repülőtársaság által szolgáltatott piros (Mikulás) zoknikat. Én rohamosan fogyasztottam a papírzsebkendőimet. Szemünkkel körbevizsgáltuk utazó szomszédainkat; Steve bele is szundított kicsit … Végül mindezen várakozás után, a kapitány bejelentette, hogy a repülőgépünk lerobbant; valamit letörtek róla mialatt a lépcső eltávolításán kínlódtak. Hamarosan rá kellett eszmélnünk, hogy mi aznap éjjel biza nem fogunk repülni … Közölték velünk, hogy mindazoknak, akik úgy döntenek nem otthon töltik az éjszakát, a SAA szállást biztosít egy Hammersmith-beli hotelben. Kisebb fontolgatás után úgy döntöttünk Steve-vel, hogy a hotelt választjuk; így talán biztosabb lesz, hogy másnap időben visszajutunk a repülőtérre, a másodszori nekipróbálkozásra … Fáradtak és csalódottak voltunk, de nem volt mit tenni. Csatlakoztunk a többi utashoz és felszálltunk az autóbuszra amely elvitt bennünket a hotelhez. Ott, a recepciónal, egy jókora tömeg fogadott; mindenki igyekezett minnél hamarább szobához jutni, hogy lepihenhessen. Éjszaka 1 óra volt amikor végre a hotelszobába nyitottunk. Éhesek voltunk és meg is ittunk volna valamit, de a bár, meg minden egyéb már zárva volt. Nem maradott más hátra, minthogy lefeküdjünk és próbáljunk pihenni valamennyit a kilátástalan másnapig.
Mennyei ellazulás
2011 január 4. | Szerző: AndiKiss
A hajnali ötkör való ébresztés kissé brutálisnak tűnt. Az ezt követő reggeli vadles után mégis úgy éreztük, hogy megérte a fáradtságot. Steve előző este félreértette, hogy mikor is kell megjelenjünk a reggelinél, így futtunkban kellett elkapkodjuk és nagyon gyorsan lehajtanunk a reggelit. Maryke már burrogtatta a motrot. Fél 6kor poroztunk el, ezúttal hetedmagunkkal, mert meglepetésünkre a Potholes-nál ránkmosolygó japán pár, ők is nászúton, mint az amerikaiak, is csatlakoztak előző este a Rhino Post Safari Lodge kellemes kis társaságához. Majmok, békésen legelő elefánthorda, madarak, szavanna növényzet fogadta ébredező szemeinket. Megfigyeltük két fiatal sas testvérpár viaskodását ugyanazért az ülőhelyért egy kiszáradt faágon. Láttunk, tán az európai kontinensről, sőt meglehet, hogy szülőfalumból az afrikai meleg tájakra vándorolt, a dús füvesben előkelően sétálgató gólyákat.
Mikor a nap már elég magasan és forrón sütött le ránk, megálltunk tízoraizni. Még a parkolóhelyünk körül is volt elég látványosság –szemtelen majmok, kuduk (majdhogynem lónagyságú antilop féle), keselyűk, zebrák, buffalo-k avagy a tó partján elnyúlva henyélő bivalyóriások. Visszafele menet az úttesten találkoztunk egy közönyösen fel-alá cammogó nagy elefánttal. Meglepve tapasztaltuk, hogy mennyire higgadtan közelít a sorakozó gépjárművekhez, öntudatosságról nem sok bizonyságot téve, engedte, hogy a csodáló emberszempárok magasztos lényének hömpölygő látomásán ragadjanak.
A szálláshelyünkre visszaérkezve egy kiadós reggeli fogadott, majd mindegyikünk elvonult kissé lepihenni, energiát gyűjteni a nap hátralevő részéhez. Minekünk végül az alvás az nem sikerült –a hőség, az új környezet, az izgatottság talpraparancsolt és úgy döntöttünk heverés helyett inkább a medence hűs vizébe csobbanunk. Teli has, teljes ellazulás, mennyei környezet. Mi kell ennél több a boldogsághoz? Délután újból high tea, majd az ezt követő esti vadles. A japán párt lecserélték ezúttal az olasz nászutasok. Úgy tűnt mi vagyunk a kakukktojások, vagy inkább szerencsések, hogy házasodás nélkül is eljutottunk a kiváltságosok paradicsomába. Steve az olasz csajban cigis partnerre talált, mindezidáig ő lévén az egyetlen füstölő. Az esti pihenőkor, míg a többiek egy pohár borral a kezükben csacsogtak, én a hangyalesőkkel voltam elfoglalva, amelyeknek gödreit az út porában észrevételeztük. Egy hosszú fűszállal zavargattam fel őket lapuló helyzetükből és figyeltem meg támadó természetüket.
A sötétedés hazaterelt végül, de még útközben mosolyt csalt az arcunkra egy nagy csapat cerkófmajom, a csapatnak is a fiatal, bébi tagjai, amint gátlások nélkül játszadoztak, rohangáltak, bosszantották az idősebbeket. Egy újabb gyertyafényes és mókázó, élettel teli hangulatban eltelt vacsora után, az ágy nemet nem tűrve hamar álomba csalogatott. A másnap reggeli megint csak öt órai ébredés nem tartott fel hosszan senkit sem az éjszakába….
Oldal ajánlása emailben
X