Ezek után
hátravolt még a swaziland-i meg a mozambique-i vízum megszerzése. Mozambique
végül lemaradt a listánkról. Az eredeti terv szerint az Új Évet töltöttük volna
ott és Steve gyermekkori barátja, Russel, is velünk tartott volna. Sajnos a
hely ahol szállást szerettek volna foglalni a fiúk, már tele volt; állítólag
rengetegen választják Ponte D’Oro-t nyaralóhelyül. Mert ugyebár mi most a
nyárba mennénk; a csúf, nedves, barátságtalan, és irtózatosan lehangoló
Londonból, a verőfényes napsütésbe, melegbe, nyáréji viharokba.
Így tehát, a
Dél-afrikai vízum megszerzése után, jelentkeztem a swaziland-i nagykövetségnél
is. Kétszer beszéltem velük telefonon; humorosnak találtam a csevejt. Mintha
nem is nagykövetséggel lett volna dolgom, az illető akivel összeköttettek lazán
vette a bevinnem szükséges papírokat, meg az időpontegyeztetést is. Miután
megegyeztünk a napban, megígértette velem, hogy visszahívom őket a menetelem
előtti napon, jelezve, hogy igenis megyek, ott leszek; bár az óra szerinti
időpont nem számított; bármikor látogatási programon belül. Steve-vel
megegyeztünk, hogy majd ő is velem tart, és hát jó ötletnek is bizonyult. Azt
még hozzá kell tennem, hogy bár tanultam földrajzot, Swaziland-ről mostanáig
nem hallottam. És még van más afrikai ország is (pl. Eritrea) amely mindezidáig
nem tartozott ismeretségeim körébe. Csakhogy megnyugtassam mindazokat akik úgy
érzik tájékozatlanok.
Egy hétköznap,
munkába menetel előtt, 11 körülre volt programálva a ‘vizit’. A swaziland-i
nagykövetség épülete nem messze van a Buckingham palotától. Míg Stee-re vártam,
megcsodáltam az épületet homlokzatát díszítő miniatűr vitorlás hajót. Mikor már
ketten voltunk, be is csengettünk nagyhamar. Nagyon hivatalos hangulat fogadott
odabent. A recepciótól egy mosolygós fekete hölgy betessékelt minket pár perc
után egy ugyancsak nagyon hivatalos hangulatú irodába, ahol egy megtermett
fekete úriember fogadott minket kezetnyújtva. Mai napig sem tudjuk pontosan,
hogy kivel is volt dolgunk; mi szeretjük azt hinni, hogy maga volt a nagykövet.
Az irodába lépve, rögtön észrevettem a balraeső falon a swaziland-i király
(Mswati III) meg a ‘királyanya’ fényképeit, szépen egymás mellé kiaggatva.
Sokáig nem volt illendő nézelődnöm, hisz a ‘nagykövet’ ránkkérdezett miért is
jöttünk. Mire felvilágosítottuk látogatásunk tárgyáról, kezembe nyomott egy
nyomtatványt, amelyet helyben ki kellett töltenem. Míg töltögettem a papírt,
Steve szóba elegyedett az úrral. Swaziland-ről beszélgettek; Steve megemlítette
neki, hogy ő Dél-afrikai lévén, fiatal, kezdő mérnök korában ott dolgozott egy
ideig a Maguga gáton. Ezen aztán kapott ‘a nagykövet’ és még tovább
szaporították a szót. Mindeközben az volt az érzésem, hogy a szeme sarkából
engem is igen figyel. Végül megtörtént a nyomtatvány kitöltése; oda is
nyújtottam ‘a nagykövetnek’, mire egy érdekes dolog történt. ‘A nagykövet’
elkezdett fészkelődni a székében, keresgélt valami után az asztalon, hümmögött
párat, aztán kijelentette, hogy “Van egy kis gond!”. Steve-vel
meghökkenve egymásra néztünk; nem tudtuk mire vélni. Végül egy újabb
nyomtatványt hozott a figyelmünkbe, hozzátéve, hogy irtózatosan sajnálja az
elrabolt időnket, de úgy tűnik romániai állampolgároknak mégsem kell
vízum. Na fene! A dokumentum dátuma 2007es évet írt, de elmondása szerint a
nagykövetség honlapján szereplő hivatalos adatok még nem lettek frissítve. Azt
mondtuk, hát jó, mi nem igazán bánjuk az elveszített időt meg fáradtságot, de
szeretnénk azért ezt az információt biztosra tudni, vagy legalábbis egy
másolatot kapni a felmutatott dokumentumról. ‘A nagykövet’ kijelentette hogy
erre semmi szükség, mert a határnál ezt mindenképp tudni fogják. Nem volt mit tennünk,
megköszöntük az idejét, ő még egyszer kérte a bocsánatot, aztán szépen
kivonultunk.
A későbbiekben
majd kiderül, hogy mennyire is volt igaza ….