A förtelmesen hosszú és nyomasztó utazás I.

2010 március 1. | Szerző: AndiKiss |

Este 7-kor kellett volna repülnünk eredetileg. Az online bejelentkezéskor kiderült, hogy két óra késéssel fog ez megtörténni. Azon a hétvégén elég téliesre fordult az időjárás, így a tolódás annyira nem volt meglepő. Hétfő délelőtt készen összepakolva lestük az órákat. Mikor havazni kezdett egyértelművé vált, hogy szerencsésebbnek ígérkezik időben elindulnunk. Délután 3 óra felé járt amikor lezártunk és kihúztunk mindent a lakásban és kihurcolkodtunk a hóesésben az autóhoz. A két jól megrakott nagypoggyász a csomagtartóba került, a két kézipoggyász meg a hátsó ülésre. A piros kézitáska tartalmazta minden fontos és szükséges dokumentumainkat, hűlés elleni gyógyszereket, egy rakás papírzsebkendőt (amelyek mennyisége utólag édeskevésnek bizonyult) és pár olvasni-, meg hallgatnivalót. Jól is számította Steve, hogy tanácsos időben elindulnunk a Heathrow fele, mert az időjárás és ezzel együtt az egyre rosszabodó útikörülmények majd két és fél órára nyújtották az odautat. Az előre lefoglalt parkolóban szépen magára hagytuk Vernon-t (jó szokásunk szerint szeretjük mindenféle tárgyunkat, ebben az esetben a Volvo-nkat, idétlen keresztnevekkel illetnünk), onnan pedig egy repülőtéri taxis kivitt minket és csomagjainkat az 1-es terminálhoz. Először jártam a Heathrow-n és be kell vallanom nem keltett túl jó benyomást a hely (ezt az érzetemet megerősítette a következő történések sorozata). 

Jól időben voltunk, így miután Steve elszívta a cigijét az erre kijelölt helyen (amelyet mellesleg nem sokan mások használtak; távolabb volt a bejárattól és cudarul szeles volt), én meg kireszkettem magamat a hidegtől, leadtuk pottyászunkat és kerestünk két szabad széket egy bárhelységben. Én mindeközben nem éreztem a legjobban magamat; tompa volt a fejem és folytonosan taknyoltam. Egy kis idő eltelte után Steve-nek eszébe jutott, hogy mivel ő aranykártyás tagja már a Dél-afrikai repülőtársaságnak (SAA), ez feljogosít bennünket arra, hogy használjuk a ‘kiváltságosaknak’ tervezett üzleti tranzit várót. Alávetettük hát magunkat az útlevél vizsgálatnak meg a repülőtéri biztonsági eljárásoknak, minekutána bejelentkeztünk az üzleti váróba. A beszállás 7.45-re volt meghírdetve, ami kb. még egy órácskát engedélyezett nekünk a lazsáláshoz. A váróban svédasztal, különböző alkoholos meg alkoholmentes italok, újságok és magazinok sorakoztak. Nem volt nagy étvágyam, de végül én is bekaptam egy kis salátát. Valamivel 8 után, talán inkább 8.30 körül, megtörtént a beszállás.

A járat telinek tünt és én felkészültem egy hosszú és fárasztó utazásra. Ha tudtam volna, hogy ez nem is lesz épp ennyire egyszerű … Két és fél óra múlva a repülőgépünk még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol beszállásunk előtt. Mindeközben mi megvizsgáltuk az ülőhelyünket, minden hozzátartozó kellékével együtt. Steve megmutatta hogyan kell használni a TV készüléket, kiderítettük milyen filmek vannak programon és felhúztuk a repülőtársaság által szolgáltatott piros (Mikulás) zoknikat. Én rohamosan fogyasztottam a papírzsebkendőimet. Szemünkkel körbevizsgáltuk utazó szomszédainkat; Steve bele is szundított kicsit … Végül mindezen várakozás után, a kapitány bejelentette, hogy a repülőgépünk lerobbant; valamit letörtek róla mialatt a lépcső eltávolításán kínlódtak. Hamarosan rá kellett eszmélnünk, hogy mi aznap éjjel biza nem fogunk repülni … Közölték velünk, hogy mindazoknak, akik úgy döntenek nem otthon töltik az éjszakát, a SAA szállást biztosít egy Hammersmith-beli hotelben. Kisebb fontolgatás után úgy döntöttünk Steve-vel, hogy a hotelt választjuk; így talán biztosabb lesz, hogy másnap időben visszajutunk a repülőtérre, a másodszori nekipróbálkozásra … Fáradtak és csalódottak voltunk, de nem volt mit tenni. Csatlakoztunk a többi utashoz és felszálltunk az autóbuszra amely elvitt bennünket a hotelhez. Ott, a recepciónal, egy jókora tömeg fogadott; mindenki igyekezett minnél hamarább szobához jutni, hogy lepihenhessen. Éjszaka 1 óra volt amikor végre a hotelszobába nyitottunk. Éhesek voltunk és meg is ittunk volna valamit, de a bár, meg minden egyéb már zárva volt. Nem maradott más hátra, minthogy lefeküdjünk és próbáljunk pihenni valamennyit a kilátástalan másnapig.