A förtelmesen hosszú és nyomasztó utazás II.

2010 március 2. | Szerző: AndiKiss |

Sikerült valamennyit aludnom; nagy valószínüséggel a fáradtságnak és az orrcseppeknek köszönhetően. Reggel Steve lement a recepcióhoz, hogy érdeklődjön a sorsunk felől. Így tudtuk meg, hogy délután 3 körül indulna (próbálkozna) újra a gépünk. Ennek megörülve, össze (vissza) is pakolásztuk a cuccainkat és levonultunk reggelizni. Bevallom, a reggeli egy kín volt. Nem volt étvágyam, rosszul éreztem magamat; alig vártam, hogy eltűnjünk a többi utas szeme elől. Legalábbis nekem úgy tűnt akkor, hogy mindenki elkönyvelte, egy rakás nyomorúság vagyok. 

Úgy döntöttünk nem várunk a buszra, inkább taxit rendelünk. Ez meg is történt és mi újból a Heathrow 1-es terminálján találtuk magunkat. Deja vu. Az azelőtti nap szépen megismételte magát, és végül újra a repülő fedélzetén voltunk. Utastársainkat viszontlátva (a Steve bal felén ülő végtelenül idegesítő hölgyeményt is), útra készen álltunk. Amint kiderült, a december 21.én este Johannesburg-ba tartó járat utasai beneveztek (akaratlanul) egy türelemjátekba. Ezúttal is majd két órát várakoztunk a gép fedélzetén, tapodtat sem mozdulva, hogy végül bejelentsék: a csomagjainkat felügyelet nélkül hagyták egy megállapítatlan ideig, ezért mindet le kell venni a gépről, újra kell ‘szkennelni’, és ez a folyamat eltarthat egy jó ideig. Háborgó morajlás futott végig a fedélzeten. Steve már másodjára próbálta átszundikálni a várakozási időt a levegőbe emelkedésig, sikertelenül.

Két és fél óra frusztrált, bizakodó ‘rostoklás’ után a kapitány közölte, hogy nem várunk tovább a csomagokra, hadd jöjjenek utánunk a következő járaton. Aztán végre a repülőnk kifordult a kifutópályára, majd levegőbe emelkedtünk, és egy 11 órás útban voltunk Johannesburg, Oliver Tambo nemzetközi repülőtere fele.