Johannesburg – O.R. Tambo International -‘The Willows’

2010 március 6. | Szerző: AndiKiss |

Egy nem a legkényelmesebb, hosszú repülőút után reggeli 8 körül érkeztünk meg Johannesburg Oliver Tambo nemzetközi repterére. A reptér frissen felújítva, tükörfényes márványpadlózatával és hatalmas reklámtáblákkal köszönti a majdani 2010-es labdarúgó világbajnokságra érkezőket. Ez lesz az első alkalom, hogy a világbajnokságot az afrikai kontinensen rendezik meg és az előkészületek mindenképp hatalmas büszkeségről és izgatottságról tanúskodnak. Bár évekig a ‘fehér’ sportok (rögbi, krikett, és golf) voltak előtérben és élveztek elég támogatást és nemzetközi figyelmet, igazából a foci a Dél-afrikai fekete töbsség sportja. A 2010-es év nagy áttörést jelent minden afrikai focirajongónak, és nemcsak.

Mivel a csomagjaink még úton voltak egy következő járaton (délután 1 óra körül számítottunk a megérkezésükre), első útunk egy olyan üzlet felé tartott, amelyik krémeket árult. A rengeteg sok fújástól annyira kiszáradt és kivörösödött az orrom, hogy tenni kellett valamit a helyzet javítására. Ez meg is történt és én javában nekifogtam ‘krémezni’. Eredetileg úgy számítottuk, hogy a repülőtéren várunk a hátramaradt poggyászunkra és elütjük valamivel azt a pár órácskát. De végül a fáradtság és a betegség felütötte a fejét és Steve úgy gondolta tanácsosabb lesz ha engem hazavisz (az édesanyja lakásába), ő meg majd visszatér. Ezt én annyira nem is bántam, hisz bár kimerült voltam, már alig vártam, hogy lássak valamit Dél-Afrikából. Felfegyverkeztünk kávéval (én jegeset kértem) és jelentkeztünk az autóbérlőknél, hogy elintézzük a szükséges formalitásokat. Nemsokára Steve kezében érezhette az automata Honda kulcsait (később mi Sipo-nak kereszteltük, amely egy Zulu férfi név) és végre kigördülhettünk a verőfényes Dél-afrikai nyárba.

Mielőtt elfelejteném, beváltottunk pár utazócsekket is a repülőtéren. Ami érdekes ezzel kapcsolatban az az, hogy a váltóirodába két bejárati ajtón keresztül lehetett bejutni, mindkettő zöld fényre nyílt és csakis egy személy mehetett be egyidőben; egy biztonsági eljárás amellyel eddig nem találkoztam.

Útban a Willows (fűzfák) lakóterület fele (ahol Anita, Steve anyukája lakik), alkalmam volt látni valamennyit Jo’burg-ból. Ami rögtön megragadott az a sök zöld volt… Nem épület épületet érő látvány fogadott, hanem inkább sok szabadon, beépítetlenül hagyott zöld terület, aszfaltutak és érezhetően nagy távolságok. A londoni zsúfoltsággal ellentétben itt minden olyan légiesnek tűnt.

Magamba szívtam a csodás napfényt és elégedetten elmosolyodtam arra a tudatra, hogy az afrikai kontinensen vagyok. Egy álmom vált valóra. Elhaladtunk egy Alexandra nevezetű, úgymond ‘nyomortelep’ (angolul squattercamp) mellett, amely csak alapszükségletek kielégítésére szolgáló száz meg száz egyformára épített kis házikóból állt. Amit a District 9 filmben mutattak a nyomortelepekkel kapcsolatban kissé eltúlzottnak tűnt, de megtörténhet, hogy csak a nyári nap, a csodálatosan kék ég, a zöld domboldal varázsolt mindent enyhébbé, szebbé. 

Egy háromnegyed órás kocsikázás után megérkeztünk a The Willows portájához. Itt katonás ruházatú őrök fogadtak, meg egy sorompó. Hamarosan kiderült, hogy tudnak a jövetelünkről és barátságosan, nagyon ‘fehér’ mosollyal, be is tessékeltek minket. Árnyékba parkoltunk az autót és már ‘otthon’ is voltunk. Steve körbevezetett a hűs, barátságos kis lakáson, és megcsodáltuk a bokroktól, virágoktól ívelt kis kertet. Steve-nek lassan vissza kellett mennie a repülőtérre a csomagjainkért, így búcsút mondtunk. Én lehevertem a nappaliban levű puha kis kanapéra és mély álomba merültem. Idegen ország, idegen város, idegen ház -nem számított; én otthon éreztem magam. 

Pár óra múlva Steve szerencsésen visszaérkezett (útközben majdhogynem belekeveredett egy autóbalesetbe) és várakozni kezdtünk az anyukájára, aki mindeközben munkában volt. Az estét végül hármasban töltöttük, örülve a viszontlátásnak és elfogyasztva az első Dél-afrikai ‘braai’-unkat. Én elég rossz formámban voltam, ezért Steve meg Anita régi, Steve gyerekkorából származó fényképekkel próbáltak felvidítani. Sikerült valamennyire elterelnem a figyelmemet a fejemben levő kínzó nyomásról, de mégis rettentően zavart a tudat, hogy egy ‘nyavajgó’ vendég vagyok. Végül felcsengettem anyumat (a ‘doktort’), hogy tanácsot kérjek tőle az egészségemmel kapcsolatban. ‘A doktor’ antibiotikumot javasolt és így másnap reggelre tervbe vettük, hogy megnézettessük magamat egy orvossal. Ezt tudván, kissé megnyugodtam és lassan el is tettük magunkat másnapra.

Aznap éjjel nagyon jól aludtam; szerettem a helyet ahol voltam, az ágyat amelybe feküdtem, a férfit aki magához ölelt.