Karácsony a nyárban II.

 

Ragyogó nyári nap és madárcsicsergés ébresztett Karácsony reggelén. Még a kávé elfogyasztása előtt, én, Steve, Anita és Dewet körbeültük a nappalit, hogy kibontsuk az ajándékainkat. Nem volt Mennyből az angyal, de így is örömtelinek indult az ünnep. A reggeli kávé mellé hagyományos gyümölcskosarat (mince-pie) ettünk, majd készülődni kezdtünk, hogy utunkat vegyük Russel karácsonyi braai-ának helyszíne felé. 

Elsőként érkeztünk, így segítettünk az előkészületekben. Még dél sem volt és már így is forrón sütött a nap. Elővigyázatosságból, gondosan bekentük magunkat jó erős védelmet nyújtó napolajjal. A karácsonyi asztal már úgymond terítve állt, telis-tele szórva karácsonyi ‘pukkantókkal’ (Christmas crackers). Ez is egy hagyományosan angol szokás: egy kartoncsomagolású óriási szaloncukorra hasonlító humoros ajándékcsomag. Míg Russel tett-vett, rendezgetett a házon belül és a kertben, Steve meg én a koktél alapanyagok előkészítésén dolgoztunk. Egy napernyő alatt felállított kisasztalon felsorakoztattuk a szükséges üvegeket, feldaraboltunk jó pár citromot, összecserkésztük a valódihoz leghűbb szerszámokat, szétmorzsoltunk egy első adag jeget.  A fiúk felbontottak pár istenien hűs sört; énnekem csak jeges tea szabadott (az antibiótikumok miatt). 

Lassanként megérkeztek a vendégek, Russel családjának tagjai. Mi nekifogtunk hűs koktélokat gyártani (mojito, Pimm’s) és igyekeztünk, hogy mindenkinek jusson. Megnyugtató volt látnom, hogy nem én vagyok az egyedüli tej-fehér bőrű a társaságban. Két, fiatal lány-unokatestvér is szaporán kenegette magát napolajjal. Anélkül biza percek alatt leéghetett még egy sötétebb bőrű személy is. Amint gyűltek a vendégek, úgy szaporodott az ételek mennyisége és félesége is. A hölgyek igazán kitettek magukért: saláták, szószok (pl. bors-szósz), egy-tál ételek ínycsiklandozó tömege tornyosult a konyhaasztalon. Helyi szokás szerint, mindenki  a magával hozott, saját, tányéraiból, evőeszközeivel evett. Íly módon a ház urának nem kellett fájnia a feje az esemény utáni edény-elmosogatás miatt. Igazán eszes kis megoldásnak találtam ezt. Míg a vendégek elégedetten szücsölgették koktéljaikat,a fiúk előkészítették a húsokat a braai-hoz: marha, bárány, csirke volt a menün. 

Az ételre várva, jókedélyű csevejbe bonyolodtak az asztal körül űlők. Egy adott pillanatban én kerültem az érdeklődés középpontjába: erdélyi származásom felcsigázta a kiváncsiságukat. Így hát meséltem nekik egy kicsit magamról és a helyről ahonnan jöttem. Szóba került, hogy ők, bár most már Dél-afrikaiak, pár generációra visszamenőleg, ír vért hordoznak az ereikben. Mindenki nagyon kedvesnek, vendégszeretőnek bizonyult, sőt mikor elfogott megint a rosszullét, győzködtek, hogy nyugodtan pihenjek le a ház egy hűs szobájába. Az antibiótikum már kezdte éreztetni a hatását, de a fejem még mindig tele volt és a hőség is előidézhette a kellemetlen nyomottságot. Azért nem akartam semmiképp sem ünneprontó lenni; elfogyasztottam én is a részemet az isteni karácsonyi braai-ból, megittam még egy pohárka jéghideg Pimm’s-et is, és a napszemüvegem mögé bújtatva fáradt szemeim, próbáltam minél többet mosolyogni. A leheverés lehetőségét megköszöntem, de kategorikusan elutasítottam. Inkább engedtem magam átitatni az örömteli, ünnepi hangulattal.

Végül, délután öt-hat óra körül, megköszöntük a csodás vendéglátást és búcsút mondtunk a kedves társaságnak. Hazaérve, csepegtettem párat az orromba, majd kérésemre lesétáltunk Steve-vel újból a tóhoz. Ezúttal vittünk magunkkal pár szelet kenyeret és séta közben Steve, igazi Jancsi és Juliska módra, morzsa nyomokat hagyott magunk után. Kacsák, libák, legendásan hangos ‘hadida’ madarak, követtek minket megbolondulva. Az ívelt fahídon megálltunk és figyelni kezdtük a vizet. A vízirózsák, lassan de biztosan, összecsukták szirmaikat, a naplemente tiszteletére. A tó vizébe szotyogtatott morzsák végre meghozták a várt eredményt. Fél kar nagyságú, kövér testű halak bukkantak elő és széles ajkaikkal szedegették a váratlan eledelt. A fotók sajnos kissé túl sötétre sikerültek. A halak és madarak látványától betelve, sétáltunk még egy kicsit a mesés napnyugta fényeibe öltözött Willows-ban, majd hazamentünk megvacsorázni.   

Aznap éjjel is édes volt az álmom, bár izgatottan vártam a másnapot, hogy elinduljunk a Blyde River Canyon fele.

 

Tovább a blogra »