Paradicsom a vadonban…

2010 április 21. | Szerző: AndiKiss |

Igyekeztünk, hogy időben legyünk a délutáni vadlesre. A szálláshely foglalásakor olvastuk a honlapon, hogy van egy reggeli, meg egy délután-esti vadles. A várva-várt, már nagyon közeli élményről semmiképpen nem akartunk lemaradni. Délután két óra körül értünk a Paul Krüger kapuhoz. A szükséges eljárások hamar bonyolodtak,hisz tudtak jövetelünkről; nevünk rajta volt az aznap a parkba érkezők listáján. Útnak eresztésünk előtt kaptunk két papírtasakot, szeméttárolás céljából, meg egy később igen hasznosnak bizonyuló Krüger útmutatót (leírást). Egy rövidke nyújtózás után újból autóba szálltunk, és a Skukuza fele mutató iránytáblákat követve, közeledtünk a Rhino Post Safari Lodge fele.

Az első vadállat amit észleltünk, egy hatalmas, agyarát büszkén mutogató elefánt volt. Ez a látvány tudatosította bennem még inkább, hogy hol is vagyok, és annyira felcsigázta az izgatottságomat, hogy alig győztem megülni egy helyben.Fejemet kapkodva pásztáztam az elénk táruló bokros szavannát, újabb meg újabb látványra éhezve. A szálláshelyünkre érkezésünk előtt, még örömmel soroltunk látottaink közé impalákat (gazella féle), pár életnagyságban is igazán elbűvölő, szelíden legelő zsiráfot, meg pár orrukat lógató varacskos disznót. Aztán megérkeztünk …

A recepciónál egy hölgyre találtunk, aki barátságosan köszöntött és közölte, hogy már vártak ránk, és, hogy még épp időben leszünk a délutáni programra. Egy-kettőre körbevezetett a szálláshelyen, amely egy központi részből kiindulva két szárnyra oszlott. Mindkét szárnyhoz egy cölöpökre erősített fapallón lehetett eljutni és egyenként négy-négy nádfedeles faházikót sorakoztatott, egyiket a másik után, fák közé bújtatva. A központi épület egy pompásan berendezett étkezőt, egy nyitott nappalit avagy pihenőt, egy bárt, meg egy teraszrészt foglalt magába. A teraszrészt egy óriási, kiszáradt fa törzse választotta két részre: az egyik egy kinti étkezőre utalt, a másik egy tűzhelyet körülrakott székekből állott. Az egész létesítmény a természet ölében, cölöpökön állva, egy kiszáradt folyó kanyargó medre mellett létezett. A teraszról egy ember által épített itatót lehetett látni, úgy 20-25 méterre, a kizöldült bokros domboldal aljában. Ide járnak le a megszomjazott vadak hűsülni és szomjukat oltani. Azt tudomásunkra hozták ugyan, hogy a nyári szezonban az ide látogató állatok száma kevesebb. A téli szezonban viszont vízre találni nehezebb, a szavanna szárazabb, így az itató néha igen forgalmas és keresett, a különböző vadállatok által. Mielőtt felejteném, még hozzáteszem, hogy ugyancsak a központi részen volt található a konyha (ami később érdeklődésünk középpontjává vált, nemcsak az onnan előkerülő ínycsiklandozó falatok miatt, hanem azért is mert egy odakapott, éhes hiéna hallatta magát ott alkonyatkor), meg egy közös WC és mosdó is. 

Mielőtt a mi kis házikónkhoz értünk volna, a vadőröltözetű hölgy még azt is tudomásunkra hozta, hogy sötétedés után a vendégek (beleértve minket is) nem sétafikálhatnak magukra a szálláshely területén, még az étkezőtől a saját lakrészünkig sem (kb. 20-25 m), csakis kísérettel.Ez a tudat is egy különleges, édes borzongással töltött el. Egy paradicsom a vadonban …

Fél óránk volt még hátra az angolok által high tea -nek nevezett, vadles előtti uzsonnáig. Ezt a rövidke időt arra használtuk, hogy körülnézzünk kicsit a házunk táján …